AZ ÜNNEP ÉS A SZERTARTÁSOK ÉRTELME

Az előbbiekben már volt szó arról, hogy a nyelv, amelyen beszélünk, az anyanyelvünk, amelyen keresztül megformálódnak gondolataink és amelynek szerkezete irányt szab folyásuknak, lehetőséget teremt arra, hogy kibontsuk a rajta átsejlő ősi világképet és nap mint nap használt szavaink újraízlelésével a régiek tudásának közelébe férkőzzünk. Nézzük meg hát most, hogy mit jelenthet ez a bizonyos szertartás, mit jelent �szert tartani�?

Szer szavunk önmagában már nemigen használatos, egyedül Erdélyben és a havasokon túl, a csángóknál, ahol a település, illetve a közösség egy-egy részét jelölik vele. Annál nagyobb szóbokor sarjadt viszont belőle, hiszen többek között a következő szavak gyökszavát adja: szeretet, szerelem, szerez, szerződés, szerzet és szerzetes, vagy szerv, szervez, szervezet illetve szerkeszt és szerkezet. Lehet valaki szerfelett szerencsés is vagy - netán éppen a szérűn � szertelen nem csak tarthatja a szert, hanem egyszer-kétszer szert is tehet valamire, sőt éppen szerét is ejtheti, hogy valami szerint cselekedjék. De összetett szavakban is szerepel a szer, mint például szerszám, gyógyszer, módszer, rendszer - és ha már nem kényszerűségből szerepel valaki, akkor jó, ha a népszerűsége mellett megmarad szerénynek, egyszerűnek és korszerűnek... - ám ezek többnyire már nyelvújítás korabeli szavak.

Nehéz dolgunk van, ha ebből akarjuk kihámozni a szer szó eredeti jelentését, amit egy szóban megragadni már csak azért is lehetetlen, mert arra történetesen épp a szert találták ki. De sejthető, hogy kapcsolata kell legyen azzal, hogy együtt, össze, és összetevő, mód és rend, mérték és sor, mert az elmúlt századokban olyan jelentés összefüggésekben fordult elő, mint megfelelő mód, (időbeli) sor, elrendezés, mértéktartás, rendtartás, teremtés, megőrzés, szövetség és közösség. �(10.) A szer jelentését tehát mindezekből együtt kell keresnünk, de kell még valami több is. Mert a szer minden bizonnyal nagyon ősi szó, mint ahogy az a tett, amit jelent, nagyon ősi tette az embernek.

A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Ahol egységre törekednek, ott gyakran szertartás történik - és ahol szertartás történik, ott megjelenik az egység. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külső és belső előkészületek, esetleg próbatételek, az idő megszentelése és az élet megszentelése - amikor az idő puszta mennyiségből egycsapásra minőséggé változik át.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az időt, hiszen az �ünnep a köznapok sorából kiemelkedő, kitüntetett időtartam, �szent� �vidám idő�, esemény, mely általában szertartásos... együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak�.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erővel telítődést és felszabadulást, mint szellemi célt.

Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, így az ünnep az időben legmegfelelőbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végső soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.

A mai kor emberének ünnepeiből hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életéből az egység megélésének lehetősége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendő bűnként a hasadást önmaga és a világ között. Az �Éden�, ahonnan kiűzetett az ember, az �elveszett paradicsom� megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. �Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.�(12.)

Meggyőződésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszűntethető és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetőek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.

A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át főszereplőként az ember, az évkör szertartásai is - mint részben az egész - az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.

5. AZ ÁTMENETI RÍTUSOK

Arnold Van Gennep etnológus nevezte el (13.) az emberi élet fordulóihoz, fontos állomásaihoz, átmeneteihez kötődő, azok alkalmából megrendezett, szertartássorozatba szerveződő hagyományos szokások együttesét átmeneti rítusoknak. Ezek a rítusok az emberi együttélés, a közösségi létben az egymáshoz való alkalmazkodás szoros és bonyolult, felelősségteli feltételrendszerét hordozzák.

A hagyományos közösségekben a legfőbb események az ember életében a születés, a felnőtté válás majd házasság és a halál voltak. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata abban állt, hogy a szerepváltást megkönnyítsék az ember számára. A �szerep a közösségben betöltött funkciót jelöli: a közösségben elfoglalt s a közösség által kijelölt helyet és az ezzel összefüggő feladatkört�(14.), ami elengedhetetlen a társadalmi együttéléshez.

A közösségi szerepek valaha bizonyos szempontból sokkal körülhatároltabbak, egyértelműbbek voltak, mert az egész közösséget veszélyeztette, ha valaki kiszámíthatatlan viselkedésével zavart okozott a várható viselkedésben, azaz nem felelt meg a szerepelvárásoknak valamely megnyilvánulása, amelyben mint íratlan törvény, közmegegyezés szerint �rendszer és szabályszerűség� (15.) kell legyen. A szerepfeszültség lehetőségét csökkentette a minimumra a szertartás, amely mint határvonal az ember életében ettől kezdve jogot biztosított és lehetőséget adott az eddig utánzással már elsajátított és belsővé vált szereppel való hivatalos azonosulásra.

Az utóbbi századokban ezek az átmeneti rítusok is nagyrészt már csupán szokáselemekből álltak, mert az ezek alapját jelentő szertartásos cselekedetek hiedelmi háttere az ősvallás eltűntével és a kereszténység uralkodóvá válásával nagyrészt elfelejtődtek.

*

A születés

A magyaroknál az anya várandós: várja a gyermekét, áldott állapotban van, mert az újszülött áldásként érkezik, jöjjön tehát, szinte hívják, ezért van a gyerek szóban benne a gyere! Boldog állapotnak is nevezték a gyermeket váró (isten ments, hogy terhes legyen!) asszony állapotát, akivel gyengéden is bántak, mivel Boldogasszony védelmezi. Gyalázatos embernek tartották, aki kezet emelt ilyenkor a feleségére. A viselős asszony védtelenebb az ártó erőkkel szemben, ezért kifordítva hordta az ingét, hajába piros szalagot kötött. A piros, mint az élet s a tűz színe rontáselhárító hatású, piros szalagot kötöttek ezért avatásig a csecsemő kezére, s piros kendőt tettek az ágy elé is.

A szülő nő a Szent Bába, később Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. A nehéz, fájdalmas szülést büntetésnek tartották, természetfeletti ártalom okozza, amit a szülő nő korábbi tetteivel hívott ki magának. Ha nagyon nehezen jött a gyermek, az analógiás mágia alapján kinyitották a fiókokat, a zárakat, megoldották a ruha csomóit, kibontották a hajat is, hogy szabad utat teremtsenek a gyermeknek.

A régi időkben a küszöb, fölé ülve, guggolva, görnyedve szültek az asszonyok. Úgy ültek a küszöbre, hogy egyik lábuk belül, másik kívül legyen, mivel a küszöb a kinti és benti, a külső és belső, az én és a világ közötti határ, egyben a világok közötti átjáró, mely a lelkek átmenetét, közlekedését biztosítja lefelé, az Alvilág felé éppen úgy, mint a Felvilág felől, ahonnan születendő lélek érkezik.

A földre szülve(16.) hamarabb és könnyebben érkezett a gyermek, mert az anyaföldön a Földanya fogadta. Születése után mindenképpen a földre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlották fel, ahogy neki ismerték el, s fektették földre a haldoklót is (17.), hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, a Földanya, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Leánya a Boldogasszony, a Világfa, amely a földből sarjad szintén, mely a búzához hasonlóan az Éggel való nászból születik s egyben össze is kapcsolja az eget a földdel. Ő tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőség idején termékenyül meg - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe táján! - az ott járó Naptól, hogy ugyancsak kilenc hónap elteltével, a téli napfordulóra mint Szülőboldogasszony hozza világra gyermekét, az újjászülető Napot.

A bábának az anya segítése mellett nemcsak a köldök elvágása, hanem az is feladata volt, hogy megállapítsa, vajon az újszülöttel a család egy elhunyt ősének lelke tért-e vissza, s ha igen, akkor melyik ős az, mert a névadásnál a gyermeknek az ős nevét kellett kapnia. Születéskor a legfontosabb dolog annak megállapítása volt, hogy a nemzetség melyik őse testesült meg az újszülött gyermekben, ezért kellett a leszármazottaknak hetedíziglen tudni, azaz a felmenők ízét, lelkét hét nemzedékre visszamenőleg ismerni az ősöket. Az ősök tetteinek hatása így: lelkük újratestesülése által térhetett vissza az utódokban hetedíziglen. A bábának azt is tudnia kellett továbbá, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek.

A védőszellem a másával, a méhlepénnyel érkezett a gyermekkel együtt. A mását az apa ásta el a kertben, mégpedig a gyermek születése idején ültetett, a Világfát jelképező gyümölcsfa - fiú esetén körtefa, lánynál almafa - tövébe (18.). Máshol a küszöb alá ásták el a méhlepényt, hogy ezen, mint a lelkek útján, világokat összekötő átjárón keresztül meg legyen a kapcsolata a gyermeknek az éggel, a segítő szellemével, vagyis az égi erőkkel.

A védőszellem életében végigkísérte a gyermeket, akit mikor a méhlepényt elásták, rábíztak a védőszellemére. A honvágyat is az ember szülőhelyén elásott mása okozza a régi néphit szerint, vagyis attól szenvedett, hogy a védőszellemétől került távol az ember. Ez a honvágy, a szülőföld hiányának alapja, amely nem valamiféle érzelmi kötődés, a megszokott környezet hiánya, hanem az ember másának, védőszellemének hívó szava, ahová vissza kellett térnie.

A születésnél minden részletre odafigyelve igyekeztek a jövevény jövőjére következtetni. Ha nem szakadt el a magzatburok, akkor a gyermek burokban született s ez szerencsés előjel. Ha valaki köldökzsinórral a nyakán jött világra, akkor az arra volt jel, hogy majd akasztófán végzi, aki pedig többletcsonttal: foggal vagy hat ujjal látta meg a napvilágot, abból úgy gondolták táltos, különleges képességekkel bíró ember lesz. Tudták, hogy a gyermek jellemét, sorsát az is meghatározza, hogy az év mely szakaszában, a Hold melyik állásában látta meg a napvilágot: melyik évszak, jegy, nap és óra szülötte(19.).

Az új élet érkezésekor áldozni is kellett, ez az apa tiszte volt. Az atyafiak levágtak egy tyúkot, s gyermeke élete menetét tudakolandó az apa az ősi béljóslás maradványaként kibonyolította annak belét, azon igyekezve, hogy el ne szakadjon. Mondták is a magas kort megélt emberre, hogy �hosszú belet húztak neki�.(20.) A bába a tyúk tűzbe dobott mellcsontján támadt repedésekből és foltokból jósol az újszülött jövőjét illetően.

A gyermeket nem mosták meg azonnal, hanem csak letörölgették, majd elemi megszentelésének első lépéseként a földre tették, hogy erősödjék és tisztuljon. A földre tett gyermeket már az apa emelte fel, s ha az égen látható volt a Nap, akkor neki, de a kelő Napnak mindenképpen felmutatta, vagy feltette egy pillanatra a lova hátára, végül rátette kalapját és ezzel elismerte magáénak, befogadta a családba. Utána lábbal előre vitte be a házba - míg a halottat ugyanígy hozták kifelé. Tűzkeresztségre is utalnak nyomok, amikor tűz fölött emelték át a kisdedet.

Csupán egy-két hetes korában fürdették meg először, mikor a pogánybőr már kezdett kopni, azaz kezdett hámlani róla a magzatmáz, ennek maradékát langyos, tiszta, égi esővízzel igyekeztek lemosni róla. Az első fürdetésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak, a vízbe füveket tettek és különféle tárgyakat: fiúknak szerszámokat, hogy dolgosak, a lányoknak virágot, hogy szépek legyenek. A fürdővizet nem volt mindegy, hova öntik, mire használják, mert gyógyerejűnek ezért rontásra is alkalmasnak tartották.

Eredetileg a családba is talán csak az avatás után fogadták be a gyermeket, mikor az anya visszatért a szülősátorból. Korábban, a nomád időkben saját szülősátra volt a nőknek, ez maradt fenn a cifra sátorlepedővel elfüggönyözött, erre az időre alkalmilag összeácsolt ágyban, amit Boldogasszony ágyának neveztek. A halottal ellentétben, akit nyugatra küldtek el, a holtak, az ősök irányába, az új életet kelet felől várták, ahol a Nap is születik, ennek okán állították a szülő asszony ágyát, kelet felé, hogy a születő gyermek a fénynek mutassa meg magát.

Általában úgy tartották, hogy a szülő nő és gyermeke tisztátalan, avagy inkább védtelen, ezért a szülés után anya és gyermeke általában negyven napig maradt az ártó szellemlényeket távol tartó elfüggönyözött ágyban, míg mindketten kellőképpen meg nem erősödtek. Az ágy lepedőjének négy sarkába gonoszűző fokhagymát, kakukkfüvet, sót és kenyeret kötöttek. (21.)

A legnagyobb elővigyázatosságot kívánta, hogy a gyermek életben maradhasson, csak az elhalálozás esetén a halottal végzettekhez hasonlíthatóak a mindenre kiterjedő óvintézkedések, amelyekkel a gyermekágyas anyát és gyermekét védték, hogy a csecsemő túlélje világra jötte s az utána következő helyenként igen zord körülmények megpróbáltatásait. Ám amitől a leginkább féltették a gyermeket, az a szemverés és a rontás volt.

Az anya mindvégig fejkötőt viselt az ágyban, hiszen a lelkének, az íznek a fej a székhelye, ott a legsebezhetőbb, ott a legvédtelenebb. A szem a lélek tükre, egyben kapuja is: a lélek a szemen keresztül teremt kapcsolatot a világgal, azon keresztül távozik álomlátás vagy halál idején - ezt az utat zárja le a halottnál időlegesen a szemfedő! -, ereje ott nyilvánul meg, ezért tud igéző lenni a tekintet és ezért lehet szemmel verni valakit vagy rossz szemmel nézni valakire. Az igézet, a szemverés azonban megtörhető, a rontás elhárítható volt.

A csecsemőt csak a negyven nap elteltével megtartott avatás után tekintették a közösség tagjának. Ekkor feloldották a tabukat. A névadó szertartás, a csök avagy csöröglő előtt nem szólították nevén a kisdedet, nehogy az ártó szellemek megtudják létezését. A gonoszok megtévesztésére inkább körülírták óvónevekkel imígyen: Nemtudomka, Kis haszontalan, Picike(22.), hogy a rontáshozók meg ne tudhassák a nevét - mert a dolgok és lények igazi nevének tudása hatalom...

*

A házasság

A régi létszemlélet és az abból fakadó hagyományok nyomait még a házassági szokások szavai is őrzik. Ez a kiegészülésre, a kezdeti és a megteremthető mennyei állapotra vágyódás szól a mennyegző szóból. Mivel a menny az egység, a teljesség kifejezője, maga az asszony pedig eredetileg uralkodónőt jelent, a menyasszony is azt az üzenetet hordozza, hogy a ketté, férfivá és nővé, énné és világgá bomlott eredeti egység újraegyesíthető, a szétválasztottság megszűntethető.

A házasság nem feltétlenül szervezett gyötrelem, hanem egy felsőbb rend megélése is lehet. Mert a földműveléshez, szántáshoz, magvetéshez hasonlóan, mikor a férfi a földet a nővel azonosítja, most a nővel való egyesülésben élheti meg magát teremtőként, ez közelebb viheti az éghez, a férfit teremtő önmagához, megismerheti, megtapasztalhatja önmagát többként, mint pusztán ember. Az egyesülés így jelenthet igazán kiteljesedést - s voltaképpen az élet és annak bármely élménye vagy tette ekképpen válik megszentelhetővé.

A házasság volt az élet második szentsége. Az átmenet a menyasszonyoknak volt nehezebb, mert kiléptek az apai családi kötelékből, a szülői ház védettségéből és szó szerint átmentek, beléptek jövendő férjük házába. Életüket azontúl új családjukban és családjukért élték, apósuk és anyósuk parancsára kellett hallgatniuk és minden erejükkel az új család javát kellett előmozdítaniuk. Szüleik ezért kímélték és igyekeztek szép ruhákban járatni őket, hiszen a férjhezmenetellel véget ért gondnélküli életük. A nagylánysorba, eladósorba lépett leányoknak így volt néhány szép évük, szívesen emlékeztek rövid lánykodásukra.

Ilyenkor rájuk szegeződött a figyelem, hiszen a legények udvarlása rendszeres lett: a megújuló természetet jelképezvén tavasszal zöld ágat tűztek a házuk kapujára, húsvétkor meglocsolták őket, a nyári napfordulati máglyánál elhangzó párosító énekeket követően a nekik tetsző és velük összeénekelt legénnyel már együtt választottak csillagot a kenderföldön. Minden zenés mulatságkor táncba is hívták őket, s hogy tudják, mi a rend, ha párban ropták, akkor a fiú forgatta maga körül a lányt, mert így forog a Hold a Nap körül is. Ősszel érett meg az ideje annak legtöbbször, hogy megtartsák az esküvőt: ekkorra a lány elkészítette vőlegényének maga szőtte-varrta anyagból a jegyinget.

Régen a vér, a vagyon és a hagyomány megörökítése a házasság legfontosabb céljaként együtt azt jelentette, hogy az ősöknek férfi utódokhoz kellett jutniuk, akik majd folytatják a család művét. Ezt követelte az ősök iránti tisztelet és kegyelet, s a mostaniak jóléte, mert az az ősök jóindulatán múlik. A házassággal a család javának szolgálata volt a döntő cél és a legfőbb kötelesség, ezért a férj elsősorban az apjának, a feleség, mint meny, az anyósának szolgált. Asszonyként akkor teljesítette a legmagasabb kötelességet és tette nagyon tekintélyessé a helyzetét, ha fia született. Egy fiúnak a születését ünnepélyesen közölték az ősökkel. A leányról világra jötte első pillanatától tudták, hogy nem a saját, hanem idegen család számára nevelik.

Ezek után egyértelmű, hogy a feleség megválasztása, az eljegyzés és a házasság nem a fiatal pár személyes dolga volt, hanem családi ügy. A legtöbb házasságnak így nem sok köze volt a szerelemhez.(23.) A nem a szülők elhatározásából, hanem egyéni vonzalom alapján - vágyakozásból, vágyódásból - kötődött házasság különben sem lett boldogabb és békésebb. A választásnak mindig a férfi családjából kellett kiindulnia, de rendszerint ehhez, különösen a tehetősebbek, közvetítést vettek igénybe.

A legény az ajánlásra - avagy gyentölésre, dicsérésre, kullógóba, susogóba járásra - szíves-örömest kapható, de különösen ilyentájt, a susogó hetekben vállalkozó ráérős, ide-oda betérő, tereferélő, követasszonynak, szoknyás násznagynak, beszédes asszonynak, közköpünek, tapogatónak, pemétasszonynak, nanásnak, gügyűnek nevezett öregasszonyok kínálatából választott. Úgy tartották �ne csak szemmel, de főképpen füllel� (24.)válasszon, mégpedig olyat, aki a családjának megfelel. Ha ugyanis a leány családi viszonyai a nemzetség rangját illetően illetve gazdagságban hasonlóak voltak, úgy a majdani feleség az új helyzetbe könnyen beleélte magát. Harmónia így volt teremthető: a különbség eleve megnehezítette a létrejöttét. Szegényebb családoknál nem lehetett a vagyon az összehasonlítás alapja, ott a munkában és táncban való ügyesség volt a döntő, így nem is kellett kerítő.

Harmadik személyeknek a közvetítését azért is volt szokás még igénybe venni, hogy így a lányos háznál elkerüljék a közvetlen visszautasítást, továbbá hogy a két fiatal jelölt belbecsét és külcsínyét, a legény dolgos voltát és javadalmait, a leány szorgosságát és magaviseletét a tapogatóba küldött közvetítő szerénytelenség nélkül minél jobban feldicsérhesse, a fiatalokat összebeszélhesse. Hogy a háta megett ezek után érthetően pokolmemétnek, gyalogszarkának, gyalogsátánnak is hívott kerítő(25.) az őt jutalommal kecsegtető sikerrel járjon, vagyis összeboronálja a választottakat, indulás előtt megfordította otthon a boronát.

Fontos is volt a segítő erők biztosítása, jóindulatuk megnyerése illetve a jelek figyelése, vajon a frigyet az égi s földi erők szentesítik-e. Tudta imígyen a legény, mikor ezek után egyedül vagy szüleivel cserkészésben, rusnyogóban, azaz leánynézőben járt, hogy ha az úton vasat talál, akkor jó helyen keresgél, szerencsés a választása, ám ha kötélre lelne, akkor egy tapodtat se tovább, mert azzal a házassággal csak nyűgöt venne magára. Ugyanígy történt ez háztűznézéskor, amikor az időjárás mellett a leány fürgeségét kiismerendő azt is figyelték, mennyi idő alatt hozza a kért tüzet és vizet.

Később is fürkészték az időt a már hivatalos leánykérést, majd a kiszemelt leány szüleinek a legény házatáján tett háztűznézőjét - van-e náluk is melegség? - követő kézfogó és jegyváltás idején, legfőképpen pedig az esküvő reggelén. Boldog házaséletet jelzett a szép, derült ég, veszekedést, perpatvart, viszályt a szeles, netán viharos idő. A kézfogót követően a fiatalok �a nap alatt voltak� (26.) - vagyis rájuk figyel szinte az egész közösség.

Ma is azt mondjuk, hogy a vőlegény feleségül veszi az eladó leányt, így lesz ő a menyasszony családjánál vő, vagyis vevő. A házasságkötésnek hajdan valóban adásvétel jellege volt, mert a vőlegénynek ajándékok képében mintegy kárpótlásként vételárat kellett fizetnie a leány felneveléséért, illetve azért, hogy az ara megszabaduljon az őseihez fűződő köteléktől és szabadon beléphessen az új családba. Hozott is magával azonban értékeket, kelengyét a feleség, ez a hozománya, amivel �előző� családja látta el, de régen az édesapja is adott ajándékot a nászának, a vőlegény apjának. A menyasszony számára a vőlegény családja régen móringot írt, ez egyfajta anyagi biztosíték volt számára, valószínűleg arra az esetre, ha kiderülne, hogy terméketlen s ezért a házasság akár fel is volt bontható.

A XI. században élt perzsa történetíró, Gardézi írta le a honfoglaló magyarok házasságkötéséről, hogy a leánykéréskor a mennyasszony atyja gazdagságával arányban a vőlegénytől eladó lányáért lovakból, pénzből, ingóságból álló vételárat kapott míg ő a vőlegény atyjának menyét-, hód-, coboly-, nyest és rókaprémet ad ajándékul.(27.) Ez volt az ara szintén előre megállapított hozománya. Nem véletlen, hogy a hölgy egyszerre jelentett nőt és hermelint és mindezek alapján nem nehéz felfedezni az összefüggést a meny és a menyét között sem.

A tekintélyesebbek, gazdagabbak, a bők körében előfordulhatott a többnejűség, ám a nagy többség körében az egyneműség dívott, s nem feltétlenül kényszerűségből, mert nem tudott volna esetleg több feleséget venni magának, hanem mert valóban tudták, hogy a férfi és a nő úgy egészítik ki egymást, mint az ég és föld.

Az esküvő napján az esketést megelőzte a bonyolult szertartásokkal tűzdelt, tarkított kikérés. Már a menyasszonyos házhoz nehéz volt eljutnia a vőlegénynek, mert hol kötelet feszítettek ki elé az útra, hol barátai támadták meg rablónak öltözve. Mindezek tetejébe, ha állhatatos maradt és nem térült el, még választottja házának kapuját is zárva találta, s itt már jobbik eszét kellett latba vetnie, hogy feltett kérdések talányait megoldva bejutást nyerjen.

A mennyasszonyt csak úgy adták át a vőlegénynek, ha az nem dőlt be az álmennyasszonyok, csumák sokaságának. (28.) Nem volt nehéz dolga, még fátyol esetén sem, mert rendszerint öregasszonyokat, vagy bolondos kedvű férfiakat öltöztettek be menyecskének, akiknek viszont a bajszát nehéz eltüntetni. Ha még a feltett furfangos találós kérdésekre is felelni tudtak, akkor elővezették a mennyasszonyt. Mindezekben az egykori nőrablás elleni óvintézkedések emléke rejlik.

Már a régi időkben is ősi szokást őrizve - hiszen így lehetett ez korábban más ünnepeken is - az esküvők lehetőséget adtak a versengésre, a leventésre vagy leventásra, a korai királyok századaiban a hadi, bajvívó játékokra, mint a képességek folyamatos ébrentartásának eszközére. A vőlegény kiválasztott lovasok csapatával jelent meg a lányos háznál. Amikor megérkezett, kitűzte a győzelem jutalmát, mire a lovasok kétfelé váltak, egyik részük ezentúl a vőlegényt képviselte, míg a másik a menyasszony csapata lett.

Az erő és ügyesség összemérése birkózásból vagy futásból állt. Utóbbinál adott jelre kezdődött a versenyfutás s a legények minden erejüket latba vetve nekiiramodtak a sík mezőn. Aki elsőként érintette meg a célt, vagy ha birkóztak: aki mindenkin felülkerekedett, az nyerte el a győztesnek járó díjat s onnantól bél-leventésnek nevezték.

Nem tudjuk ma már, milyen szerepe volt annak, hogy a házasulandók közül kit képviselt a győztes, miként azt sem tudhatjuk, hogyan zajlott a régi magyarok papjainak esketési szertartása. A legkevesebb nyom ugyanis, ha lehet ilyet mondani az ősi szertartások egyébként is gyér nyomait keresve, erről maradt fenn. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy a megesketetteknél bekövetkező állapotváltozást, régen is jelezték, amint a későbbi századokban ez a felkontyolással: a menyasszony pártájának levételével, a főkötő feltevésével történt, s így az asszonyok befogadták őt a maguk közösségébe. Az el nem kelt lányra ugye ma is azt mondjuk: pártában maradt...

Az esketés végeztével, mikor szertartásosan esküt tettek a holtig tartó hűségre, következett a szinte a halotti énekeket idéző leánysirató és búcsúztató. Leánybarátnéi siratták a mennyasszonyt, hiszen annak a férjhez menéssel véget ér régi élete és teljesen új életet kezdett. A vőlegény ezután ünnepélyes menetben szekéren hozta el mátkáját a szülői háztól. A szekérről szalmát szórtak le és meggyújtották, nyilván hogy mindent felégessenek a menyasszony mögött. Kalotaszegen négy ökör húzta ezt a szekeret, a jármokra három, a szekér négy sarkába egy-egy fenyőfát, a hétlófát tűzték. A vőlegényes házhoz érve az első járom közepéről levették a hétlófát, egy rúd végére erősítették és a kapu sarkához támasztották. (29.)

Amikor a vőlegény gyertyák lángsora között bevezette a menyecskét saját szüleinek a házába, tisztító szertartásként megfüstölték, kötényébe pedig jelképes megtermékenyítésként búzát és árpát tettek. A befogadási szertartások része, hogy még ekkor is vizsgáztatták: még kint seprűt dobtak eléje, lássák mit tesz, mert ha átlépi, akkor lusta, kelletlen némberrel van dolguk, ám ha felveszi s még seper is néhányat vele az udvaron, akkor tudja az ipam és napam, a menyecske apósa, anyósa, hogy takaros, ügyes menye érkezett.

Az ilyen asszonyka maga is bizonyítani akarta, hogy megvan a magához való esze, ezért vizet mert a kútból s keresztülöntötte a káván, jelezvén: ő azon van, hogy csendes asszony legyen. A házban elsőként a tűzhelyre tekintett, mert tudta, hogy annak lángját fontos lesz táplálnia, hiszen az az isten jelképe. Oda is lépett és megkavarta az ételt, mert ugye jó gazdasszony lesz, netán még a kemencét is megölelte, mert máris forrón megszerette új otthonát. (30.)

A lakodalom a férj házánál zajlott, ám ez a mulatozós, szórakozós - mert a majdani termékenység reményében búzát szórtak ilyenkor marékkal az ifjú párra - esemény elnevezéséből is adódóan legfőképpen a vendégsereg ekkor szinte feneketlen bendőjének megtöltéséről, a jóllakásról, az új pár két családjának, nemzetségének összekapcsolását célzó szertartásos együttes lakomáról szólt.

A lakmározás közben a nyoszolyóasszonyok átadták az ajándékokat, melyek közül a legfeltűnőbb és legsokatmondóbb a perecekkel díszített termőágas fa vagy máshol az a fenyő volt, melyet csúcsán csörögeszerű süteménnyel mint lakodalmi fát egy nő, vagy leány, a nyüszüleány hozott edényben, csöbörben a fején. (31.) A hétlófához hasonlóan nem más ez, mint a Boldogasszonnyal, a női istenféllel azonos termékeny, életet adó, lelkeket termő örök világfa jelképe, hiszen őt testesíti meg a nők legmagasabbrendű feladataként a mindenkori menyasszony.

A táncos kedvűeknek hosszan húzták a talpalávalót, akik régen apró csirkecsontocskák dobálásával jelölték ki, kit kívánnak éppen táncba vinni. Ugyancsak hajdanán volt szokás, hogy a menyasszony körül a násznagyok karddal és fáklyákkal táncoltak - nyilván az ártó szellemeket távol tartandó. Hátra van még ugyanis ekkor a záróesemény, a nász, ám ez már zárt ajtók mögött történt s a legkevesebb, hogy a fáradt, mégis izgatott fiataloknak meg kellett várniuk, míg �odaér a Nap, ahol az egyszeri menyecske megkente az eget hájjal� (32.), vagyis ahol már hamar a látóhatár alá csusszan.

A szertartásos cselekedetek másnap, mégpedig jó korán, hajnalban tovább folytatódtak, ezúttal a tűz, máshol a víz - sokkal ismertebb - tisztító hatására építve. Néhol minden bizonnyal úgy tarthatták, hogy az épp új életet kezdett fiatalasszony átadhatta a tisztaságát másoknak is, ezért fáklyákkal a kúthoz kísérték, ahol ő vizet mert és mindenkit megmosdatott. Máshol talán épp ellenkezőleg ítélték meg, kiváltképp így, nászéjszaka után. Ezért az ébredést - ha lehunyták az ifjú házasok egyáltalán a szemüket - követően a perzselésre avagy menyasszonyporkolásra - értsd: pörkölésre - került sor, mikor is tűzön ugratták át az újdonsült feleséget...

*

A halál

A halál egyszerre elmúlás és születés - így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az időt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között.

A halott körüli teendőket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértő lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, később az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.

Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.

A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek (33.)

A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temető területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint �népesült be�. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tűzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététől. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.

Az ősök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsből kivájt koporsóba. Mielőtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedőt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az ősöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.

Az előkelőt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelző vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelően látták el nyílvesszőkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.

A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítő jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sőt valószínűleg egészen ritka esetekben kőbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kőszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezető útjához szolgált iránymutatásul.

A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré (34.), mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak - nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie(35.).

A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltűntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.

A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.

Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verőce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyő Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetők is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetőtől. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.

A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.

A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.

A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután �elpatkolt�, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.

Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.

Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sőt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhető fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitéből, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielőtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtőjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsőként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetőből, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvő jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.

A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égről: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tűz fűti, táplálja.

A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menő leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegző, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplős ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták.

A halott lelkétől féltek, a veszteség miatti sajnálatba rettegés is vegyült, ezért sok rendszabályt kifejlesztettek, hogy megakadályozzák visszatérését. A holttest mellett egész éjjel virrasztottak, eredetileg egyrészt azért, hogy el ne aludjanak, mert testüket megszállhatja, birtokba veheti és ezáltal megbetegítheti az elhunyt lelke. Másrészt azért tették ezt, hogy szerettei, sőt hivatásos siratóasszonyok keserves sírásukkal zajt keltve távol tartsák a halott lelkét, akinek fel is kellett ismernie, hogy meghalt, egyben e heves sajnálkozással biztosították szeretetükről, nehogy ártó, hazajáró lélekként zaklassa majd a hátramaradottakat.

A temetést megelőzően tartották a halotti tort, míg a halott és lelke a házban tartózkodik, hogy egy búcsúlakomán megadják neki az utolsó, a végtisztességet, még egyszer utoljára vendégül lássák. Másnap, temetőbe induláskor a halott visszatérése, visszatalálása ellen, megtévesztendő a lelkét, néha az ablakon, vagy a falon bontott nyíláson keresztül adták ki a tetemet. Ha az ajtóra esett a választás, akkor lábbal a küszöb felé vitték a halottat és háromszor a küszöbhöz érintették, hogy értésére adják: a búcsú végleges. Olykor ugyanezért, s hogy jelezzék: a lélek már nem térhet vissza edényébe, testébe, mikor épp a küszöb fölött tartott a holttest, eltörtek, földhöz vágtak egy korsót. Éles szerszámot is tettek olykor a küszöbre, hogy ezzel élesen megvonják a határt az élők és a holtak között.

A küszöb az átmenet jelképe, ami összeköti és egyben el is választja a világokat. A régi időkben nem volt szabad a küszöböt megérinteni, rálépni, ráállni, különösen égiháború idején, mert az emberbe belécsaphatott a ménkű...

A sírnál a korábban eltávozottak számára még üzenetet bíztak a halottra, esetleg a fülébe súgták azt, majd jó utat kívántak neki. A székelyek régebben a sírba lőttek hét nyílvesszőt s csak utána kezdték a földet hányni a koporsóra. A holttest elhantolását követően a temetési udvart beszórták frissen hozott földdel, homokkal, hogy eltüntessék a lábnyomokat, mert ha nem így történik, a halott lelke azok alapján is visszatalálhat egykori otthonába. Saját sorsukra gondolva titokban mégis azt remélték, hogy a halott jobb létre szenderül, ezért nem illett zavarni, mert a sírok megbolygatása, a halottak nyugalmának háborgatása túlvilágról is átható átkot von maga után.

Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint a később a kereszt, a Világfát jelképezi, amelyre a nőknél holdat, �kontyot�, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált. Egy biztos, ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelentette.

*

A hagyományos paraszti társadalom szerepeit tehát, mint láthattuk, a nemek különbsége, az életkor fázisai és a rokonsági rendszer szabta meg alapvetően. A társadalmi munkamegosztásban vállalt hely korántsem volt annyira meghatározó az egyéntől elvárt szerepek tekintetében, mint a mai korban, ahol ezt ráadásul a legkülönbözőbb interakciós helyzetek is színezik. (38.) A mai korban tehát alapvetően megváltoztak a szerepelvárások, ráadásul sokkal több szerepe van ma egy embernek. Mindez alapvetően meg is nehezíti, ha hagyományos szokásokra épülő átmeneti rítusok felelevenítését tűznénk ki célul.

Jelen világunk az átmeneti szertartások közül leginkább a házasságra, az esküvőre fektet nagy súlyt. A születés és a keresztelő egyrészt a hiedelmek eltűnte, mint aminők szerint a gyermeket negyven napig, avatásáig meg kell védeni az ártó hatalmaktól, valamint a vallásnak a közösségben és egyén életében betöltött szerepének jelentéktelenedése miatt már nem von maga után szertartásos cselekedeteket oly mértékben, mint régen. A halál pedig, amelynek a tudata a hagyományos társadalmak emberének mindennapjaiban jelen volt, ma elkendőzött ténye az életnek, mert veszélyezteti azt a halálról tudni nem akaró szemléletet, amely a javak gyarapítását, a fogyasztást, ezen keresztül a termelés fokozását alapvető célként maguk előtt tartó civilizált, indusztriális és posztindusztriális társadalmak sajátja.

Egy nagyon lényeges átmeneti rítus azonban hiányzik ma az emberek életéből, ez pedig a felnőtté avatás rítusa. Ezt nem tudják pótolni, helyettesíteni az iskolák befejezéséhez kötődő, minden rituális elemet nélkülöző szokások sem, mint amilyen például a ballagás. Egy érettségi vizsga, bármekkora megpróbáltatás is lehet egyeseknek, nem vethető össze azokkal a lélekerősítő próbatételekkel, amelyeknek régen, a legényavatás napján az avatandó fiúkat alávetették.

Nemcsak zsákot, követ kellett felemelniük, hanem bizonyságot kell adniuk arról is, hogy képesek zokszó nélkül tűrni a néha egyszerűen pofonnal, máskor fortélyosabban előidézett fájdalmat. Aki képes volt uralkodni magán és bebizonyította, hogy legény a talpán, az indulhatott a királyválasztás versengésében. A legények testi erő és ügyesség dolgában mérkőztek, de az igazi verseny előtt még birkózásban, bothúzásban is eldöntötték az egymás közötti rangsort.

Néhány száz évvel ezelőtt Szent László lovasversenynek nevezték a legények vetélkedését. (39.) A lovasverseny három futásból állt, a versenyzők háromszor indultak a határhalomtól, harmadszorra csak ketten, az első két futás nyertesei. A célhoz legelőször odaérkezőnek póznára felaggatott kendőt kellett lerántania. A megelőző versengések arra is jók voltak, hogy ki-ki eldöntse, elég rátermett-e a részvételre, mert aki megbotlott, elvágódott, vagy netán leesett a lováról és így nevetségessé vált, azt kitörölték a legénység sorából.(40.) Ha a lovasversenynek nem fogadták el az eredményét, akkor a versenyzőknek vad bikát kellett megfékezniük - és ebben a régiek szelleme szerint végezetül csak az győzhetett, aki az önmagában elszabaduló erők megfékezésére is képes volt.

Az elsőbbségért, hogy kié legyen a királyi méltóság, évről-évre meg kellett küzdeni - vagyis a kiválóságért folyamatos meghaladásban kell lenni, mert az egyszeri dicsőség bizony hamar elmúlik. A versengésben győztes és így királlyá választott legény nagy úr lett, de csak egy álló esztendeig, mert hatalma egy évig volt érvényben. A királyság nem volt üres cím a közösségben, mert kötelezettségekkel és kiváltságokkal járt: mint a legkiválóbb ifjú, a fiatalság választott főnöke, a közösség feje, ezentúl bíráskodnia, okosan döntenie kellett a többiek ügyes-bajos dolgaiban, a kisebb perekben.

A felségnek azonban feleség is járt. A királynőt a lányok választották, a legszebb leány lett az ünnepség dísze. A királynőválasztás után a pár virágokkal ünnepélyes öltözékben feldíszítve körüljárta a falut, fejükre korona vagy virágkoszorú, kezükbe virágokkal ékített pálca került, négy fehérre hámozott bot tartotta a piros kendőt, amit fölöttük vittek. Utolsó próbájuk az volt, hogy komoly arccal kellett megjelenniük, mert ha elnevették magukat, akkor rögvest vége szakadt a pünkösdi királyságnak...

Természetesen ez esetben sem lehet szó arról, hogy leutánozzuk a régi szokásokat, de az új kihívásoknak megfelelően ma is ki lehetne alakítani egy olyan szertartást, amelynek során a felnőttkor küszöbéhez érkezett fiatalok próbatételeken keresztül jutnak benső élményekhez és szilárd eltökéltséghez a rájuk váró feladatok megoldásához. Ugyanakkor mindez megélhető csupán bent is, hiszen az évkörben megjelenő változások jó mintákkal szolgálnak ahhoz is, hogy az életünkben zajló változásokat, átmeneteket feldolgozzuk.